2016. szeptember 23., péntek

Vulica Brasil -- 2016

1 hete zárult le a Vulica Brasil street-art fesztivál Minszkben, ismét belorusz és brazil graffiti művészek alkottak 3 hétig. A munkák többsége ismét az Oktyabrszkaja utcában jelentek meg, az utcai falakon, parkoló mögötti elhagyatott üzem falán és az utca megemelt szegélyébe épített egyszerű padokon:




 








2016. augusztus 22., hétfő

Teázunk

Léna, aki fáradhatatlanul tervezte és szervezte tennivalóinkat, jött az ötlettel, h teázzunk délután kint a szabadban, fűtsük be a szamovárt. Legyen így, közülünk senkinek nem volt még ilyen tapasztalata, csak elektromos szamovárral volt dolgunk. Sok-sok évvel ezelőtt a Pestről Moszkvába közlekedő vonaton láttam a hálókocsi-vagon végén az utaskísérőt felfűteni a szamovárt. Pattogott a tűz, várni kellett, míg felforrt a víz, majd a provodnyik/ica az utasoknak füles fém pohárfogóban – podsztakancsikokban – lévő tűzálló pohárban hordta szét a forró teát.

A szamovár, ahogy neve is mondja „magát forraló” vízforraló eszköz, legfontosabb része a teste, maga a víztartály, ezt feltöltöttük vízzel. A szamovár belsejében, a tartály közepén, hosszában, hengeres tűztér húzódik – itt kell a szamovárt begyújtani. Mi apró fenyőgyújtósokat használtunk, kevés papír, a begyújtó fa pedig enyves, könnyebben lángra lobbanó fenyődarab volt. Folyamatosan tápláltuk felülről, a szamovár derekasan füstölt, ontotta magából, nem volt rajta elvezető cső, mi széliránytól függően köröztünk körülötte. Nem lehetett egyszerű dolga a múltban a teafőző szamovárosnak… A folyamatos halk sistergést 20 perc múlva hangosabb zubogás váltotta fel, majd elhalkult – a víz felforrt. Kisebb, lenyomós üveg (kávé-) teakészítő kannában tea-sűrítményt, zavarkat készítettünk, ezt engedtük fel a forró vízzel.


A teához méz, málna-, eper- és fekete ribizli lekvár és aprósütemény volt.

Pékműhely Nanoszi-Novoszeljében




 



 


2016. augusztus 21., vasárnap

A reggelik Nanoszi-Novoszeljében


Nanoszi-Novoszeljében az étkezések bővelkednek különböző fogásokban, kiadósak, laktatóak… a reggeli habzsi-dőzsivel indult – nem hittem, h erre képesek leszünk, majdnem mindent megettünk – ami maradt szirnyikiből és olagyiból, azzal a szomszédékat megvendégeltük.

Léna kérte, h reggel hagyjuk nyitva a ház ajtaját, másnap 8-ra jött hozzánk, begyújtotta a tűzhelyet a konyhában és hozzálátott a reggeli elkészítéséhez. Reggelire szalonnás tojást, szirnyikit és kefír-alapú olagyit készített, vasserpenyőkben sütötte ki a sparhelten, ide-oda húzgálta az edényeket, egyszer a melegebb, vagy az enyhén meleg – pl. sparhelt széle – részeken. Jó dolog ez a befűthető tűzhely, bemelegíti egyből a konyhát és a vele egyben lévő életteret, a fal túlsó oldalán a hálót. Csak hát a tűzhelyen nincs hőfokszabályozó, nem tudod lejjebb venni a meleget… 
A gyenge reggelit házi kenyér, vaj, sajt, méz, házi málna lekvár és friss tej kísérte. Szirnyikiben magam is jó vagyok, sőt családom tagjai is annyira szeretik, h megtanulták elkészítését, én az olagyi master-class-ra „gyúrtam”. A szalonnás tojáshoz nyers, nem füstölt, hasa-alja szalonnát sütött ki nagyobb darabokban, ráütötte a tojást, megvárta, amíg a tojások a főzőlapon a serpenyőben megszilárdulnak, aztán a serpenyők bekerültek pár percre a tűzhely sütőjébe.


Olagyi (hátsó serpenyőkben szalonna sül)
A szirnyikihez 2 csomag túrót tojással, liszttel, kevés sóval és cukorral kevert össze alaposan, kisebb pogácsákat formázott belőle és olajos vajon serpenyőben kisütötte. Sütés előtt nem panírozta lisztben, így finomabb. 
Az olagyihoz csak kefírt, lisztet, sót és szódabikarbónát használt, zéró tojás. A szódabikarbónát kevés kefírben pezsegtette fel, így került a masszába. Az olagyi tésztája hígabb galuskatészta sűrűségű. Kanállal szedte a forró zsiradékra, ami ezúttal is vaj és kevés olaj keveréke volt a serpenyőben. A szirnyikit és az olagyit is lassú tűzön sütötte, az olagyi sütés közben megemelkedett, légiesen könnyű lepényke lett belőle. Tejföllel tálalta.

Szalonnás tojás, szirnyiki, előtérben az olagyi

Az első nap túlzott bősége miatt következő reggel kértük, h a szalonnától tekintsünk el és csökkentsük felére a tojások számát. Szokásos menetrend: tűzhely begyújtása az odakészített fával, amíg a tűzhely bemelegedett, bekeverte a palacsintát és elkészítette a zabkását tejjel, aszalt szilvával, percek alatt tojás sercegett a serpenyőben, majd bekerült a sütőbe. Édes fogásként Léna túrós palacsintát sütött. A palacsinta tészta szokásos módon készült – tej, tojások, só, liszt és olaj csomómentesre keverve (hm, cukrot is tett a tésztába), serpenyőben kisütve. Túróval bőségesen megkente a palacsintákat és a vajas serpenyőben a túróval töltött palacsintákat készen még egyszer átsütötte.
Ezúttal sem maradtunk éhen, az pedig igazán fenséges dolog, h reggel ilyen gondoskodásra ébredsz!



2016. augusztus 20., szombat

Belorusz krumpli-lepény - Картофельная бабка



Léna ebéddel várt minket „házunkban”, Nanoszi-Novoszeljében, vegyes zöldségsaláta, scsi lusta módra és tejfölös krumplis lepény volt ebédre. A lusta módra készült káposztaleves a normál scsitől annyiban különbözött, h hús nélkül készült és a leves zöldség alkotóelemei a szokásos zsülien méretnél kicsit nagyobbakra voltak összevágva.
A krumpli-lepény szintén tipikus belorusz, burgonyából készült étel. Elkészítéséhez néhány hozzávaló szükséges: krumpli, tojás, tejszín, vagy tejföl, liszt, szalonna és hagyma. Ehhez 20 dkg nyers, hasa-aljáról, lágyék részről származó szaftosabb, nyers szalonnadarabot vágnak össze, kisütik, a zsírjában megpirítják a hagymát. 1,5 kg krumplit a reszelő legkisebb oldalán lereszelnek, a levét nem öntik le, hozzáadnak 1-2 db tojást és kb. 1 dl felmelegített tejszínt (a tejszínnel megelőzhető a reszelt krumpli elfeketedése). Összekeverik, majd belekerül a kisütött szalonna és hagyma, a masszához kg-onként 1 evőkanál lisztet adnak, sózzák, borsozzák. A jól elkevert lepény tésztát tepsibe, vagy jénaiba simítják. Tetejét megkenik tejföllel és előmelegített sütőben, 200 fokon legalább 1 órát sütik, először lefedve, majd fedő nélkül, h a teteje is megpiruljon. Tejföllel tálalják.
A krumplis lepényt készítik darált hússal, vagy pirított erdei gombával rakottan is.

2016. augusztus 19., péntek

Nanoszi-Novoszelje


Budapestről vágtunk neki a hosszú útnak autóval északnak a 3-ason, Szlovákián keresztül megmászva a Tátrát, majd lengyel oldalon, Lengyelország keleti határa mellett végigmentünk a 19-es úton a tereszpoli-breszti lengyel-belorusz határig. Ez, a Lengyelország szélét átszelő 19-es út fut az Európai Unió keleti határán, a legkeletibb autóút, 2x1 sávos, lakott településeken át vezető, nehéz kamionforgalommal terhelt útvonal. Ez lenne a Via Carpatia, Európa északi és déli határát összekötő legrövidebb útvonal része, ha megépülne végre. De a Via Carpatia igazán csak papíron él, tervekben és nyilatkozatokban, a projekt egyes országaiban kisebb épülő szakaszok jelzik, hogy valami készülőben van. Szerencsésen 10 óra vezetés után a breszti határon apró megpróbáltatások várják a kihívásokra fittyet hányó utazót: hosszú autósor jelzi, hogy többen szeretnének Belaruszba belépni. A sor lassan halad, a lengyel útlevél és vámellenőrzés lassú, ráérős munka. A belorusz oldalon sem jobb a helyzet, sőt, finoman azt mondhatnánk, ráférne a határátkelő folyamataira egy alapos átvilágítás, amely végeredményeként hatékonyabban átszervezhetnék a munkát. Az útlevél ellenőrzést követően az autó beviteli engedély intézése jön. Aztán, ha mindezt végigküzdötte a boldog utazó, és átesett a belorusz vámellenőrzésen is, jön az újabb feladat – a belorusz autópályára az autópálya díjat regisztráló kicsi készülék bérlése, ellenőrzés, ismét papírok kitöltése, letét, ill. autópálya díj előleg kifizetése. Persze itt is sorok és a kiszolgáló személyzet csak oroszul beszél, időnként tegező módban.


A belorusz autópálya Breszt és Minszk között nagyon jó minőségű, bár nem európai szabvány, mert itt-ott gyalogos átkelő zebrák jelennek meg rajta. A pályán végig mérnek és fényképeznek, vajon betartottad-e a megengedett sebességet, semmi értelme kockáztatni. Általában a főbb belorusz autóutak jó minőségűek és jól lehet közlekedni rajtuk. Minszknél a 28-as útra térve északnak vesszük az irányt, a Narocs-tó felé, hamarosan rátérünk a 60-as útra. Learatott földek, mezők, legelők és erdők váltják egymást, majd erdő, és erdő. Először inkább lombhullatók, aztán vegyesek, fenyők és nyírfák együttese. Úgy tűnik, egész Belarusz egy nagy nemzeti park, a minket körülvevő természet zöld, nyugodt, gyönyörű. A Narocs-tónál elérjük a tóba benyúló, keskeny Nanoszi félszigetet, átvágunk a félsziget békés, sűrű erdején és hirtelen mesébe illő, mézeskalács faházak között találjuk magunkat. Idilli kép: faragott, csipkézett ablakú, fazsindelyes faházak, csupa fa és terméskő az erdő szélén – az egyikből mindjárt kiléphet Jancsi és Juliska. De nem, ezúttal a Vasorrú Bába helyett Léna fogad bennünket mosolygósan, az egyik ház gazdasszonya.


Ezt a tó melletti területet 2000-es évek elején kezdték felparcellázni, ekkor született meg Jevgenyij Novoszeleckij üzletember – egyébként szenvedélyes utazó, vadász, horgász, 5 gyermek apja – fejében a gondolat egy etnokultúrális üdülőközpont létrehozásáról. A falusi üdülőközpont Nanoszi faluval egybeépült, nincs körbekerítve, aki Nanoszi faluba tart, az áthalad rajta. Nanoszi erre az évezredre elnéptelenedett faluvá vált, csak pár házában maradtak állandó lakosok. A falu előtt tábla jelzi, hogy ez itt Nanoszi-Novoszelje – nem nehéz az elnevezésben az alapító-tulajdonos szerényen odaillesztett családnevét felfedezni. Pár Minszkben frissen végzett építész és belsőépítész tervezte meg az etnofalu 12 háza külső és belső képét a XIX. század stílusában. A 12 házból 10 „módos paraszti” ház – egy szinten található előtér, lakótér, 2 hálószoba, wc, szauna, hozzá tartozó hideg vizes dézsával, zuhanyozóval. A ház oldalában nagyon apró veranda kicsi paddal és szamovárral. A falu 2, kétszintes háza kisbirtokosi lak, több hálóval és nagyobb élettérrel. A házak mögött apró veteményes – saláta, kapor, zöldbab, petrezselyem, bazsalikom stb. terem, lehet művelni és frissen fogyasztani. Szintén a ház mögött található a tároló – mint a régi időkben, ez az éléskamra, a hűtőszekrényt is itt helyezték el. Ennek 2 oldalán a „baromfi-udvar”, körbekerített, ólokkal és terménytárolókkal ellátott rész, ahol a portához tartozó állatokat nevelik, lehet gondozni, etetni, tisztán tartani őket: különböző fajtájú tyúkok, kakasok, kacsák, nyúlcsaládok élnek együtt. Az etnofalunak saját gazdasága van, amely bőségesesn ellátja a konyhát alapanyagokkal az itt pihenők élelmezéséhez -- zöldségek, baromfi, disznó- és nyúlhús, friss tojás, friss hal a tóból, gombák és bogyósok az erdőből.




A ház belorusz paraszt ház, villany ugyan van benne, ez szolgáltatja a világítást, használható a kerámia vízforraló és áram biztosítja a szauna melegét. De bármiféle főzéshez, vagy fűtéshez a tűzhelyet be kell gyújtani. A lakótérben, amely magában foglalja a konyhát és az étkezőt, a hálószobákkal közös falon került megépítésre a sparhelt, főzőlap, melegen tartó kis fülkék és 2 sütőhely. A sparhelt melegét vezetik be a hálószobákba, a fal túloldalán kemence és kemencesut. 
Tehát minden háznak van gazdasszonya, abban a házban, ahol mi töltjük a hétvégét, Léna a gazda, az ő dolga a ház rendben tartása, a vendégek ellátása, a vendégek programjának szervezése. Mert több látnivaló, vagy kikapcsólódásra, aktivitásra invitáló programlehetőség van az apró etno faluban. Lovarda és lovasmanézs működik, lehet lovagolni, lovas bemutatókat nézni. Működő, újonnan épített vízimalom van a falu szélén, kicsi horgásztóval, jó alkalom a horgászásra és a malomban különböző szemcsésre őrölt gabonát a vízimalom aljában működő pékségben sütik meg, kenyerek, bukták készülnek. A pékségben a kenyérsütéshez, vagy tematikus sütemény sütéshez kapcsolódóan master-class órát tartanak az érdeklődőknek. Mi finom fehér búzakenyeret és barna rozskenyeret sütöttünk, a kemencék is autentikusak, ezeket is fűteni kell, a begyújtott kemencében a fa leég, a megfelelő parázson kezdődhet a sütés. A pékségben kiállították a különböző alkalmakra sütött kenyereket, bemutatják, hogy a mindennapi élet jelesebb eseményeire milyen kenyereket sütöttek régen – pl. lakodalom, keresztelő, temetés, egyházi és közösségi ünnepekre különböző díszítésű kenyerek készültek.

A faluban található külön, erre a célra épített házban a szamovár múzeum, gazdag szamovár gyűjteménnyel. Megismerkedhetünk a szamovárok történetével, az első szamovár-gyártó Tulában működött a XVIII. sz. végétől, a tulai szamovárok ma is különös becsnek örvendenek. A mai szamovárok persze elektromos készülékek, de a korábbiakat valamilyen módon fűteni kellett, apró fenyő-gyújtóssal, fenyőtobozokkal, esetleg petróleum, vagy más fűtésre használható olajjal forrósították fel a szamovárt a víz forrásáig. A sok-sok kiállított szamováron láthatóak a különböző korok jellegzetességei, némelyik igazi művészi alkotás, szamovár kiállítások, versenyek győztesei. A múzeum előtt szabadtéri orosz teaház, látogatás utáni foglalkozáson közösen lehet teázni a régi orosz teázási szokásoknak megfelelően.
A közösségi ebédlő melletti garázsban veterán szovjet autók állnak, valamennyi működőképes, bérelhetőek. A falu mellett felépített szélmalom tetején kilátó, belátható a kicsi félsziget és a szépséges Narocs-tó a félsziget 2 oldalán. A szélmalom aljában régi, házi használatra készített szeszfőző berendezéseket állítottak ki. A szamovárokhoz hasonlóan a házi készítésű szeszfőző készülékeknek is gazdag múltja van, az egyes darabok a készítők szesz iránti szeretetét, kreativitását bizonyítják. Vannak fix, helyben álló darabok és mozgathatóak, kivontathatóak erdő szélére, udvarra, egyesek díszesek, mások egyszerűek, praktikusak – mindez egyetlen nemes cél érdekében, hogyan nyerjük ki az erjesztett gabonából, burgonyából, cukorrépából (és még ki tudja miből) lepárlás útján a minél jobb minőségű és nagyobb mennyiségű szeszt. Hát igen, kétség kívül a szeszfőzésnek is gazdag a történelme. 
Mindezen látnivalókat a képzett „gazdasszony”, vagy a falu idegenvezetője mutatja be. A gazdasszony lát el bennünket a házban, reggel 8-kor befűtötte a sparheltot, és elkészítette rajta a reggelit – és megtanultuk hogyan készítik a beloruszok az olágyit, a szirnyikit, mi az a kicsike trükk a túrós palacsintánál és milyen a jó reggeli kása. A kajákról majd külön bejegyzésben írok.

2016. augusztus 18., csütörtök

Narocs-tó




A Narocsanszki Nemzeti Park Belarusz észak-nyugati részén fekszik, a Belorusz-tóhátság része. Természeti adottságait tekintve rendkívül szép és változatos terület, felszíne az eljegesedés utolsó, ún. valdáj időszakában alakult ki 15-20 ezer évvel ezelőtt. A park 1/5-t vizek – folyók, patakok, tavak – foglalják el. Belarusz területén húzódik a kontinentális vízválasztó vonal, az e fölötti területen lévő folyók a Balti-tenger, alatta a Fekete-tenger vízgyűjtőjéhez tartoznak. A park területén lévő Sztracsa, Narocsanka, Uzljanka és Szvirica folyócskák a Nyeman és Nyugati-Dvina folyókat táplálják, mindkettő a Balti-tengerbe ömlik.



A Narocs-, beloruszul Naracs-tó ugyan kisebb mint a mi Balatonunk, 80 km2, de sokkal mélyebb, átlagos mélysége 9 m, legmélyebb pontja eléri a 24 m-t. A Narocs-tó jég által kialakított tó. Az eljegesedés során kialakult egybefüggő jégtakaró Belarusz mai területének felét fedte be. A visszahúzódó jég törmelékeket hagyott hátra, ezek helyén kialakultak láp-és mocsárvidékek, más helyeken feltöltötte a síkságot, moréna halmokat rakott le, hepehupás vidék keletkezett. A visszavonuló jégtakaró köveket görgetett maga előtt, így maradtak a nagyobb, ún. vándorkövek (валуны) Belarusz nagy részén. A puhább kőzeteket viszont a visszavonuló jég jobban kimélyítette a megfagyott törmelékkel, itt ma sok-sok tó vize csillog. Ennek a folyamatnak a végén jött létre a Belorusz-tóhátság, ahol közel 4000 tó található. Ezek többsége kisebb méretű, a legnagyobb közülük a Narocs-tó. Vízhozama 710 millió m3, vize annyira tiszta, hogy megélnek benne a tavi fehér halak: fehér marénák, vándor marénák, törpe marénák, hegyes orrú marénák – mind fehér húsú hal, legtöbb fajtájuk védett.

43 tó található a természetvédelmi területen, amelyeket 4 csoportba sorolnak: Narocsanszki-, Mjadelszki-, Boldukszki és Szvirszki tavak. A legnagyobb Narocs tavat követi a Mjasztro és a Batorino. A Narocs-tó egyben Belarusz legnagyobb tava.



Régészeti feltárások tanúsítják, hogy a Narocs-tó vidékén már időszámításunk előtti VII-VI. évezredben lakott volt, az I. évezred második felében ezen a területen szláv és balti népek éltek. Az első írásos emlékek a tó környékéről a XIII-XIV. századból maradtak fent, a Litván Nagyfejedelemség részeként ekkor alapították Szvir és Mjádel településeket. A XVIII. században ez a vidék az Orosz Birodalom vilnai kormányzóságához került. Az I.VH idején itt húzódott a keleti frontvonal, jelentős harcok részévé vált a tó és környéke, itt zajlott a Narocs-tavi csata, az orosz cári hadsereg és a front túloldalán állomásozó német csapatok között. A németek védvonalának egyik bunkerének maradványa látható Nanosziban. Az I.VH-t követően ez a terület Lengyelországhoz került, a II.VH idején a németek szállták meg. A II.VH-t követően került a Szovjetunióhoz, Belorusz SzSzK. Belarusz 1991 óta független ország, a Narocsanszki Nemzeti Parkot 1999-ban hozták létre. Számos gyalogos-, kerékpáros-, és vízi túravonal van a látogatóknak.  

Minszkből több autóúton is megközelíthető a Narocs-tó. Ezek közül az egyik a régi Vilniuszba vezető országút, a Vilenszkij trakt (Виленский тракт). Ez elhalad Zaszlavl, Radaskovicsi, Krasznoje, Molodecsnoje mellett. Nem sokkal Krasznoje település előtt az út mellett 4 vándorkövön emléktáblát állítottak a régi országútnak, az egyiken idéznek a Vilniuszi / Vilnai útról Janka Kupala, belorusz költő verséből, a következő kövön azoknak a belorusz kulturális élet ismertebb alakjainak állítottak emléket, akik ezen az úton elhaladtak, a negyedik kövön a szomszédos népek Vilniuszi úton utazó jelesebb képviselőit sorolták fel. Az út mellett Narocs felé több más látnivaló is van – ezekről legközelebb.